Talán mindannyian ismerjük azt a mardosó érzést, amikor egy reggel felébredve körbenézünk magunk körül, netán a mellettünk fekvőre, aztán magunkra a tükörben. “Valóban ez lennék én? Valóban ezért születtem? Jó ember mellett vagyok? Ez akartam lenni gyermekként? Vagy: ”Miért nem fekszik mellettem senki? Miért nem vállalnak fel? Miért nem vagyok elég? Vagy épp “Mi a baj velem? Miért vagyok sok mindenkinek?” “Miért nem tartok sehol? Miért?Miért? Miért….
Minden változás ilyen és ezekhez hasonló kérdésekkel kezdődik, embere válogatja. Meg azzal a kis gombóccal torok táján és a dörömbölő üresség érzésével a mellkasunk közepén. Felismerjük, nem vagyunk boldogok. A pillanatok gyönyörét átvette a napi rutin, gépies mozdulatok, kihívások nélküli, meglepetéstelen egymásutániság.
Valahol mintha már beletörődtünk volna, hogy ez van megírva, ez a keresztünk, nekünk nem jár a jobb, vagy valamiért azt érezzük, mintha nem is érdemelnénk, hogy nekünk valami más legyen. Igen, vannak, akik így élnek le egy életet, abban a hitben, hogy ez a sorsuk, ez jutott, a valódit, ami lehetett volna, hiába dörömbölt, hagyták elmenni. Aztán vagyunk, akik nem hagyjuk ennyiben, de a döntő lépésig tartó folyamat szintén sokszínű, ahogy mi magunk, emberek is.
Érezzük már fizikailag, hogy a testünk is ellenáll, szinte minden porcikánkban ott feszít a tiltakozás, ez így nem maradhat. Vagy már egyszerűen nem tudunk elszámolni a cselekedeteinkkel, elvesztjük a kontrollt az események felett, olyan, mintha minden összeesküdött volna ellenünk. Persze azért még egy kicsit csak megyünk az árral szemben és csak erőltetjük a lépteinket, megpróbáljuk semmissé tenni a megszokott ellen felkelő partizánok hadának dalát belül. Talán nem is annyira rossz ez, amiben vagyunk, meg amúgy minek is változtatni úgyis bukás a vége, mert ehhez nem vagyunk elegek, meg száz meg egy kifogás, amiknek válfajainak kreálását mesterfokon lehet űzni ilyenkor. De még egy kicsit maradunk a mérgező párkapcsolatba, “na majd MOST századszori nekifutásra biztos megváltozik a Józska, vagy a Marika, még így is jobb, mint egyedül kelni-feküdni minden nap és nem baj, ha megcsalt, mert végül is azt mondta engem szeret”.
Vagy a “bemegyek dolgozni, igaz, hogy csak épphogy ki tudom fizetni, amit kell, bár semmi másra nem futja, meg amúgy minden reggel gyomorgörcsöm van, ami az undorral pankrációzva próbálja eldönteni melyik az erősebb. Megszoktam, persze, megyek, semmi máshoz nem értek, nem is merek ugrálni a mai világba, meg anyám is mindig azt akarta, hogy ügyvéd, pék, ács bárakármi legyek, mert ő is az volt, meg az ő apja/anyja is, bár nekem más volt az álmom kölyökként” stb. stb..
Szerintem a végletekig lehetne még láncba fűzni, hogy miért is ne változtassunk. És a “de még egy kicsi” nagyon el tud húzódni. Jobb esetben azért jön egy akkora végső löket, hogy egyszercsak felpattanunk, összepakolunk Józskának, Marikának, vagy fogjuk a saját holminkat, vagy sosem tapasztalt eufórikus erőt érezve beadjuk a felmondásunkat. Még akkor is ha nem vár minket egy új, vagy más valaki, akkor is úgy döntünk, bármi jön is ezután, az már csak jobb lehet. A másik fajta pofon általában sokkal nagyobb. Az a fajta, ami rákényszerít, hogy észrevegyük, hogy valami nagyon nem oké.
Ez pedig betegség formát ölt, kinek milyet, ki mivel küzd, ki miben nem mer változtatni. A jó eset az, ha megértjük, hogy üzenete van számunkra és elkezdjük szépen átgondolni mit és hogy kellene másképp csinálni és rálépni általa a változás útjára. Amennyiben meg sem akarjuk érteni és csak sajnáljuk magunkat, hogy miért én, miért én kapom ezt is, csak küzdjem le, hagyjon el, semmi más nem érdekel. Vagy áldozati ruhát öltve vonszoljuk magunkat így és inkább együtt élünk vele, szinten tartjuk csak rosszabb ne legyen, de hallani sem akarunk arról, hogy más legyen, vagy bármit máshogy tegyünk mint eddig, abból sajnos nem lesz gyógyulás.
De vajon mik is okozzák a miérteket, hol induljak el, mi az első lépés?
A családállítás, az egyént a saját családjában vizsgálja, a családot rendszerként tekinti, amit a rend tart össze. A rend annyit jelent, hogy mindannyiunknak megvan a saját helye és az ahhoz tartozó szerepköre a saját családunkban. Első körben bizony itt kell rendet tenni, ahhoz, hogy a dolgok működni kezdjenek és jobban érezzük magunkat. Ha valaki nem a saját rend által meghatározott szerepkört teljesíti, az egész rendszer működése felborul és senki sem boldog. De hogyan is csináljuk?
Első lépésben felismerjük, hogy vannak párhuzamok velünk vagy a családunk tagjaival történő események sorozatában. Mintha egy elrendelt mintát követnének az egyes sorsok, vagy a történések láncolata, ismétlődik kísérteties hasonlósággal. A felismerés fél siker, azonban koránt sincs itt vége, ez önmagában nem elegendő. Attól, hogy látjuk, hogy ez a családi rendszerünkre jellemző élethelyzet, minta, attól még nekünk nem lesz jobb. Nem úgy működik, hogy eldöntjük fejben, hogy jó, akkor én nem így akarom és akkor varázsütésre majd más lesz. Sőt! Minél jobban ágálunk, harcolunk ellene fejben, attól még lelki szinten kötve vagyunk ehhez a mintához, nem másért, mint szeretetből, valamint a családunkhoz való tartozás joga által.
Amit nem a mindennapokhoz tartozó és kifejezett érzés halmazzal élünk meg, mi több, van, hogy pont az ellenkezőjét érezzük. Haragszunk pl. az anyánkra, véletlenül sem akarunk rá hasonlítani, majd egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy ugyanolyanok vagyunk, még külső jegyeinkben is. Az egész “hűség” a tudattalan szintjén dolgozik és köt minket gúzsba.Pusztán a logikai átgondolással nem lehetséges kiszabadulni ebből a mintából. Néha egy-egy nehézség mögött másik, rejtett minta húzódik, amelynek létéről sejtelmünk sincs,hisz a családállítás 7 generációra visszamenőleg vizsgál. Szerencsés esetben esetleg a dédanyánkig tudjuk a fonalat visszavezetni, de a további felmenőkről nagyon ritkán tudunk bármit is, így a történeteik, mintáik feldolgozása eszünkbe sem jut.
