Mit nevezünk hisztinek?
Először is tisztázzuk: amikor érvek nélkül, érzelmi zsarolással akarja valaki keresztülvinni az akaratát a másikon. Eszközül választva a fenyegetést, számonkérést, múltbeli hibák felhánytorgatását, és persze a sírást, rosszabb esetben a toporzékolást, ajtócsapkodást.
Bármennyire furcsa is, ez minden csak nem felnőtt viselkedés.
- Ki látott már toporzékoló gyerkőcöt a boltban?
- Mit gondoltok ilyenkor? Neveletlen? Akaratos? Esetleg, hogy a szülő hibája a jelenet? Vagy csak nyűgös a kicsi? Kedves látvány ez?
Lehet, hogy nem tetszik, de mikor egy felnőtt hisztériázik, akkor sincs különbség, leszámítva, hogy nevetségessé, és még komolytalanná is teszi magát. Két felnőtt, egyenrangú fél vitázni/veszekedni szokott. Maradjunk a vitánál, a veszekedés egész más tőről fakad. ...a vita hevében, általában a páros női tagja /bár láttunk már karón varjút, kedves Urak, szóval semmi ok a mosolygásra/, úgy ítéli meg, hogy ide hiszti kell! Majd az hat! Persze ez nem tudatos döntés, itt seperc nyernek a tudattalanban tárolt minták.
Gyermeki működés, de hogyan nőjünk fel?
Fontos tudni azonban, hogy innentől a gyermek és a szülő harca van porondon. Így egyenrangúságról szó sincs! Érdemes rajta elgondolkodni, hogy a kapcsolatban, kinek van „nagyobb” szüksége az effajta jelenetekre? Ha egy példát veszünk csak: kislány és apa szerepbe csúsznak bele a felek. Vagyis míg az egyik fél érzelmi zsarolással igyekszik elérni a célját, a másik szülői hatalmat gyakorol.
Kedvenc kérdéseim egyike: Ki nyomja meg kinek a gombját? 🙂
A példánál maradva: A női félnek van szüksége arra, hogy gyermeki énjét, így élje meg – esetleg a tanult mintái között ez az egyetlen konfliktuskezelési módszer?! Avagy a férfi érzi úgy, hogy csak így tudja kordában tartani és kezelni a kedvest és a helyzetet?! Itt ez még tovább bomlik az uralkodási vágyra, önbizalomhiányra és hosszan lehetne sorolni a háttér okokat. Az általános vélekedéssel ellentétben, a valóság az, hogy mind a két félnek lenne dolga a hiszti megszüntetésével! Hiszen egymásra reagálunk, ehhez is két ember kell.
Az, hogy legyintünk, nem old meg semmit, és nagy valószínűséggel, ha ezért fejezünk be egy kapcsolatot, a következő is pontosan ilyen lesz. Az egyetlen előnye az lehet, hogy ott már bizton tudhatjuk, hogy a miénk a kiváltó ok 😉 Ha végig gondoljuk, hogy kész érvekkel, megoldásokkal szállunk be egy vitába, és mindezt képesek vagyunk higgadtan tenni, akkor azt is felfedezzük, hogy a végeredmény ilyenkor a legkedvezőbb. Utóbb nem lesz miért sajnálkozni, és ha tudatosan közöljük a szükségleteinket, akkor bizony azt komolyan kell venni! Ráadásul így felnőttek és egyenrangú felek maradunk! Szóval hagyjuk meg a hisztit a gyerkőcöknek 😉
Egy kis szakmai kitekintés
Ennek magyarázatául Erik Berne Tranzakció analízis elméletét hívom segítségül. Az elmélet szerint háromféle állapot munkálkodik bennünk, amelyekből cselekszünk és reagálunk. Gyermeki-Én, Felnőtt-Én, Szülői-Én állapot. A Gyermeki-Énünk tartalmazza azon természetes válaszokat, reakciókat, amelyek a csecsemő és a kisgyermek sajátjai a korai tapasztalatok alapján. Viszont a bennünk élő gyermekek is többfélék lehetnek, akik aztán reagálnak belőlünk egyes helyzetekben.
I. Gyermeki-ÉN állapotok
1.Természetes gyermek: Az ő megjelenési formája olyan, mint egy kisbabáé, akit még semmilyen hatás nem ért. Impulzív, érzelmekkel teli. Elégedett magával, a világ felé szeretettel fordul, ha szükségletei ki vannak elégítve, ha viszont hiány lép fel, akkor dühös és tiltakozik. Érzékeny, gátlástalan, félős magától az elhagyatottságtól, önző,nem tud várni, most azonnal kell, nem érti meg mások érzéseit, kíváncsi, lázadó, hisztizik, visít, földhöz vágja magát. Sajnos ez utóbbi reakció, váláshoz vezet és vesztessé tesz felnőttként.
1/B. Az alkalmazkodásra képtelen természetes gyermek: Az ő megnyilvánulási formái egy felnőttben úgy mutatkoznak meg, hogy saját érdekeit és igényeit előtérbe helyezve kívánja alakítani a helyzeteket és kapcsolatokat. A másik igénye számára érdektelen, mindig többet akar kapni, mint a másik. Szülőként rendkívül sokat árthat gyermeke életében agressziójával.
- Az alkalmazkodó gyermek: erre a gyermeki-én állapotra van a legnagyobb hatással a szülői viselkedés. A gyermek fogantatása pillanatától elkezd alkalmazkodni,az anyaméhben, a születés végigküzdése, külvilág, elszakadás mind-mind új tapasztalatok,a mihez meg kell tanulnia alkalmazkodni. Kialakul a jó és a rossz fogalma a szülőkkel és a környezettel való interakciók során. Megtanulja, hogy azt kell tennie, amit mondanak neki, akár számukra elfogadható, akár nem. Az alkalmazkodó gyermeki-én állapot a következőképp mutatkozik meg a felnőttben: engedelmes, vagyis másolja a szülő viselkedését, vagy mindenekfelett engedelmes neki. Lehet visszahúzódó, ami felnőttkorban a konfliktusok előli menekülést eredményezi. Végül pedig a halogatás, melynek következtében nehezen kezd neki a felnőtt a feladatokhoz, odázgat.
- A „Kis Professzor”: kreatív, intuitív és befolyásoló. Hihetetlen intuícióval érzik maguk körül a környezetet és a benne zajló eseményeket. Olvasnak a szülők metakommunikációjában, érzik anyjuk adott lelkiállapotát. Kiokoskodják a megoldást, ami gyakran hibás ok-okozati összefüggésben, ilyen például, amikor azt hiszik, ha becsukják a szemüket, mások sem látják őket azzal, hogy ők nem látnak semmit. A Kis Professzor a felnőtt énnel együttműködik, ha a kreatív megnyilvánulás kerül porondra, az alkotást és a fantáziát segíti. Együtt tervez a felnőtt-énnel, zenét szerez, verset-regényt ír, vagy felfedez egy új matematikai képletet. Befolyásolóként hamar rájön, hogy tudja elérni, amit szeretne:”ha sírok, akkor odajönnek, foglalkoznak velem, ha mosolygós és kedves vagyok, simogatnak stb.” Ha ez a gyermeki-én az aktív felnőttkorban jól tudja befolyásolni környezetét, ami időnként segíti a túlélést és indokolt, de ha ez az állapot állandósul, az folyamatos játszmázáshoz és őszintétlen, felszínes élethez vezet.
I. A Felnőtt-Én állapot
Életkortól független, de ez az egyetlen „józan” állapot, amikor az „itt és most”-ra reagálunk, képesek vagyunk tényeket, adatokat begyűjteni és kiértékelni azokat. Képesek vagyunk érvelni, magára a hibára rámutatni. Ha kritizálunk, akkor ennek alapját a megfigyelésünk adja, nem dac, vagy támadó szándék.
III. Szülői-Én állapot
Berne elnevezése abban gyökerezik, hogy gyermekként az első környezetet szüleink képezték. Ez a fajta Én-állapotunk a szülői hatásokat tartalmazza, később ehhez csatlakoznak a környezetben lévő más személyek. Beleépítünk tilalmakat, parancsokat, normákat, előítéleteket, merev belső beállítottságot, rugalmatlanságot, örökölt viselkedésmintákat, a szülői szeretetet, gondoskodást, segítőkészséget. A Szülői-Én állapotunk kétféle lehet, ehhez nem kell normál értelemben vett szülőnek lennünk, tartalmaz pozitív és negatív vonásokat. Két részre oszlik:
- Gondoskodó szülői rész: Itt található a figyelem, a táplálás, gondoskodás, elfogadás.
- Kritikus szülői rész: Ha ez dominál, akkor túl sok tilalmat hozunk magunkkal, ami nagyon meg tudja nehezíteni a mindennapi életet. Sokkal szigorúbbak vagyunk magunkkal és másokkal is. Ha gyengébb ez a rész, akkor sokkal toleránsabbak és elfogadóbbak vagyunk, kevesebbet ítélkezünk. A kritikus szülői parancsok bevésődéssé alakulnak, ami arról ismerhető fel a legjobban, hogy egyfajta kétségbevonhatatlan igazságként jelenik meg, de hogy az miért is jó, vagy ha meg kéne indokolni ez az „igazságot” saját készletből nem tudnánk. hogy csak egy pár egyszerű példával éljek: „Vasárnap húslevest kell főzni” (miért is? jaaa, mert anya azt mondta) „Egy rendes asszony sosem hagy mosatlant a mosogatóban” (miért is ne hagyhatná ott egy kicsit? háát, mert azt mondta a nagymama). Ha burjánzik ez a rész valakiben hallhatunk tőle sorozatos negatív örökigazságokat, valamiféle szemellenzőt vélünk felfedezni rajtuk, a MINDENT is jobban tudják, elutasítanak mindent, ami az ő világképükkel összeegyeztethetetlen, sőt a realitásokra is elutasítással felelnek.
