Az egyéni tudattalan "megjelenése"
A családállítás alapjait több ismert pszichiáter munkásságának köszönhetjük. Vegyük őket sorra.
Az 1900-as évek elején, az emberiség számára az általánosan elfogadott nézet az volt, hogy a világ egészét, gépként működő rendszerként, óraműként fogják fel, amelyben nincsenek véletlenek és nem létezik olyan, hogy „isteni közbeavatkozás. Az elismert osztrák származású neurológus-pszichiáter Sigmund Freudnak (1856-1939), mégis sikerült elfogadtatni és előmelegíteni a teret, az általa köztudatba hozott „egyéni tudattalan” létezésének elméletével.
Kollektív tudattalan
Őt követte szorosan a svájci pszichiáter, analitikus Carl Gustav Jung (1875-1961), aki még jobban kezdte sokkolni a közvéleményt a „kollektív tudattalan” fogalmával. Tapasztalatai, kortársai és betegei beszámolóiban megjelenített minták, valamint az ókori Kínát kutató barátja által feltárt minták meghökkentő hasonlóságot mutattak egymással. Ezzel felhívva a figyelmet a jelenségre, hogy az egyének életútjaival és azok eseményeivel nem magyarázható ez a hasonlóság.
Elképzelése szerint tértől és időtől függetlenül, az emberiség ősi tudáskincse és erőforrásai egy végtelen memóriakártyán szunnyadnak a mélyben, ami minden embert mindegyikkel összeköt.
Minden olyan alkalommal, mikor tanácstalanul toporgunk egy megoldandó helyzet előtt, amire tulajdonképpen semmilyen eddigi látott, vagy ismert mintánk nincs, akkor aktivizálódik személyiségünknek ez a tudattalan rétege. Általa erőt és megoldási mintákat meríthetünk az emberiség, létezése óta ott elraktározott tudáskészletéből. Ezeknek a mintáknak az „archetipikus minták” nevet adta. E felfedezésnek a nyomán érett meg a gondolat, hogy a saját személyes életutunkon túl valami sokkal nagyobb rendszernek a részei és hordozói vagyunk.
A családi tudattalan, mint következő lépcsőfok
A gondolat követőkre és továbbfűzésre talált. Az egyéni és a kollektív tudattalan fogalma közé, „Sorsanalízis” című könyvében Szondi Lipót magyar pszichiáter (1893-1986), a „családi tudattalan” létezését illeszti be, mely szerint életünkre, őseinknek „kényszerítő” ereje van.
Vagyis sorsunkat tudattalanul a bennünk meglévő, ősöktől, vérrokonoktól származó választási kényszer – szerelemben, barátságban, foglalkozásban, betegségben és halálban - alapján alakítjuk.
A választásaink tehát rejtett, öröklött biológiai tényezők, és génjeink „parancsa”. Ennek nyomán létrehozza a sorsanalízist, mint módszert.
De sors-e a múltban már egyszer lefutott élet puszta megismétlése? Az évek során egyre inkább ama felfogás felé hajlunk, hogy a kényszersors az „én” szabad választása nélkül, tulajdonképpen nem is sors, hanem csak egy „én” nélküli élet, és éppen ezért egy sors nélküli vegetáció. Csak az, aki maga választ, rendelkezik saját, személyes sorssal.” –írja Szondi.
Elköteleződés és jogosultság
A későbbi családállítás szelleméhez nagyban hozzájárult Böszörményi-Nagy Iván pszichiáter (1920-2007) , kontextuális családterápiájának megalkotásával. Ezzel mintegy addig ismeretlen összefüggésekre mutatott rá a családokban zajló rejtett működésekről. Ime egy kis ízelitő belőle:
” A szülők és a gyermekek között úgynevezett aszimmetrikus kapcsolati kontextus van jelen, amely pusztán a megszületés révén jön létre. A szülők kezdettől fogva kötelesek gyermekeikről gondoskodni, a gyerekeknek pedig lassan bontakozik ki a kötelessége, hogy cserébe mind az előző, mind a következő generációval törődjenek.”
Böszörményi Iván azt mondja, hogy az emberi kapcsolatokban mind tudatos, mind tudattalan szinten létezik egy törekvés a generációkon átívelő igazságosságra, a kölcsönösségre, az egyensúlyra adás-kapás között. Ebből következik az, ha az egyén megkapja a neki járó gondoskodást, akkor elkötelezetté válik megadni ezt annak, akitől kapta, ezenkívűl továbbadni a következő generációnak. Az embereknek tehát elköteleződésük és jogosultságuk van. Jogosult arra, hogy míg csecsemő és kiszolgáltatott, a neki járó gondoskodást megkapja, szükségletei és igényei szerint. Amennyiben ez megtörtént, ezzel megszületik az elkötelezettség, ami úgy kell manifesztálódjon, hogy gondoskodik gyermekeiről és szüleivel jól bánik.
A negatív avagy destruktív jogosultság
De mi történik akkor, ha ez a gondoskodás nem megfelelő és az ember nem kapja meg a neki járó gondoskodást? Ez esetben hiányok keletkeznek és kialakul a negatív jogosultság. Ezzel az egyén feljogosítva érzi magát arra, ha nem kapott, ő se adjon. Ha rosszat kapott, durva, agresszív, netán bántalmazó család esetében, akkor ezt tudja csak továbbadni felnőttként. Sőt számára ez így van rendjén, a durva tetteket, bántalmazásokat nem követi bűntudat. Ezt nevezzük destruktív jogosultságnak, ami tulajdonképpen annyit tesz, hogy a rosszindulat belülről érkező joga. Ahogy említettem, nem kapta meg a gondoskodást, amire azzal, hogy megszületett, gondozóitól jogosult kellett volna, hogy legyen.
“Az emberi, családi rend igazsága megköveteli, hogy minden egyes személy hozzáadja a maga részét a rendhez és megkapja azt a viszonzást, ami ezért megilleti. Az egyén nézőpontjából mindez a következő módon értelmezhető: jogai gyakorlásának lehetőségei és kockázatai a családi erőtér rendje által meghatározottak, ideértve az illető kreatív és destruktív jogosultságait is. Valamint az utódokra hárul a rejtett kötelezettség az előző generációk kívánságainak és érdemeinek figyelembevételére, a múltból ránk hagyományozott értékek megőrzésének, növelésének és továbbadásának feladata az utódok felé”.
Fenomenológia
A következő paradigma, ami inspirálta a családállítás kialakulását Edmund Husserl (1859-1938) német filozófus nevéhez és munkásságához kapcsolható Fenomenológia.
A fenomenológia a tudat élményeinek vizsgálata. A husserli fenomenológia szerint, ha vizsgálunk egy tárgyat, létezik egy olyan észlelés, ami mentes mindenféle címkétől, ítélettől, erkölcsi kategóriáktól, besorolástól. Ezt tiszta, primer észlelésnek nevezi. A megjelenő fenoménnal kapcsolatban semmilyen meggyőződést nem engedünk érvényesülni. Felfüggesztünk mindennemű ítéletet, nem engedjük szóhoz jutni sem tudományos ismereteinket, sem a hétköznapi meggyőződéseinket, de még azt sem engedjük meg magunknak, hogy eldöntsük, hogy a dolog létezik-e.
A létre vonatkozó ítélet felfüggesztése rendkívül jelentős az egész fenomenológiai módszer szempontjából. Nem az adott dolog léte vagy nem-léte a fontos, hanem azzal, hogy a dolog létére vonatkozó meggyőződést felfüggesztjük a dolog maga válik láthatóvá és hozzáférhetővé. Hiszen ameddig a dolgot létezőnek tekintjük, a fenomén még nem közvetlenül és tisztán mutatkozik meg, mert még valamilyen érdek kapcsolódik hozzá a részemről.
A dolog létezésével óhatatlanul együtt jár, hogy az ember akarja azt, birtokolni szeretné, tetszik-e neki, netán elutasítja, szeretné megismerni, stb., ami a dolognak ad egy sajátos színt, és róla alkotott nézőpontot, érzést, véleményt.
Tehát az adott dologra úgy kell tekinteni, hogy mindegy az, hogy létezik-e vagy sem, ha ugyanis a létezésének tényétől el tudunk vonatkoztatni, akkor a létezéséhez tapadt egyéb, értelmezési rétegektől is képesek leszünk azt megtisztítani és megszabadítani.
Hellinger a családállítás módszerére „ alkalmazott fenomenológia”-ként tekint.
A Morfogenetikus mező "megszületése"
Végül, de nem utolsósorban a hiányzó cseppet, Rupert Sheldrake (1942-) a morfogenetikus mező fogalmának megalkotásával cseppentette be az inspirációs esszenciába. Megfigyeléseivel igyekezett a tudósok figyelmét egy olyan irányba terelni, amely már kézzel nem fogható, a tudományos gondolkodáson kívül esik. Esetleg a mai ismereteink szerint a tudomány jelenlegi eszközeivel nem megmagyarázható.
A mindenhol jelenlévő morfogenetikus mező bizonyítékául szolgált két esettanulmány.
Az első, egy 1952- ben Kosima japán szigeten végzett majom- kísérlet volt: az állatok homokos édes burgonyát kaptak enni, amit ők nem túl nagy örömmel, de elfogyasztottak. Az egyik nőstény makákó rájött arra, hogy a homokot le lehet mosni, és így az élvezetesebbek lesznek a falatok. Ezt a műveletet anyja és más egyedek is leutánozták, így elsajátították. Majd ez a magatartás, szokás, tudás kezdett elterjedni, főleg a fiatalabb nőstények közt. Amikor azon egyedek száma, akik megmosták a burgonyát, elért a századik majomhoz, ami 1958-ban következett be, a tudás sokkal gyorsabban kezdett terjedni, mint az logikusan következett volna. Sőt a szokás ekkor hirtelen megjelent a távolabbi területeken is!
A másik eset az 1920-as évek Angliájában történt. Egy kék cinege rájött, hogy ha az ajtók elé kiszállított tejes üveg tetejét átüti csőrével, akkor hozzáfér a tejhez. Ez a tudás valamiképpen nemsokára 100 mérfölddel arrébb is megjelent. Viszont a cinegékről tudni kell, hogy nem nagyon repülnek 15 mérföldnél messzebbre. 1947-re ez egy általános viselkedése volt a cinegéknél Angliában, míg ugyanez a felfedezésük megjelent Hollandiában, Dániában és Svédországban is.
Megfigyelései révén fel kell tételeznünk egy olyan “tudáshalmazt”, amely egy faj minden egyede számára anélkül hozzáférhető, hogy konkrét fizikai kontaktus zajlana közöttük.
Sem Sheldrake – sem a később a családállítás módszer atyja Bert Hellinger nem szándékozik megmagyarázni mindenáron a jelenséget, inkább arra ösztönöz, hogy vizsgálódás aktiválódjon és használjuk, mint lehetőséget. A fent felsorolt szakemberek, megfigyelések és tapasztalatok adják a családállítás alapjait. Ezek jó része tudományosan is alátámasztott. Egy másik része, ahogy fentebb is említettem, még nem magyarázható a tudmány állíása szerint. Viszont napról napra közelebb kerülünk hozzájuk és saját tapasztalataink is igazolják meglétüket.
