...avagy mik a családállító (ne adj isten úgy általában a segítők) ismérvei
Hónapok óta motoszkál ez a téma a fejemben, de minden alkalommal lebeszéltem magamat róla, hiszen talán túl szakmai, talán nincs is rá igény, talán, talán…
Nagyon sokszor jönnek szembe velem olyan esettörténetek, posztok, cikkek, melyek ezt a témakört feszegetik egy saját élményen keresztül, van ami nagyon oké, és van ami annyira megdöbbent/kiakaszt, hogy muszáj billentyűzetet ragadnom. Ha nagyon szeretném meghatározni a témát azt mondhatnám, hogy elmesélem mitől „jó” családállító egy családállító, de azt kell mondjam, hogy ez csak a felszín.
A családállító és a kémia
Nem is oly rég járt nálunk egy hölgy, akivel elkezdtünk beszélgetni, miközben várakozott. Nagyon gyorsan oda terelődött a téma, hogy ő bizony évekig járt állításokra, eredménytelenül. Majd anélkül, hogy meg kellett volna szólalnom, azzal folytatta, hogy tudja, hogy a módszer zseniális, látta másoknál az eredményt, de valószínűleg ő és az állításvezető között nem volt meg a „kémia”. Csendben hálát adtam mindennek, hogy ő ezt felismerte, és nem egy hosszú monológ következett, hogy a módszer mekkora baromság.
De mi történik azzal a sok-sok emberrel, akik egy ilyen tapasztalás után a módszerben csalódnak? Akik azt hiszik nincs lehetőség másképp élni?
Akikhez valószínűleg már nem jutunk el sehogy, mert szomorúan legyintenek egy-egy cikkünkre? Hozzám is érkezik olyan kliens, akivel nem tudunk közösen dolgozni, de azonnal tovább irányítom egy kollégához, akire szívvel lélekkel rá tudom bízni.
Őszinte leszek, hallva, tapasztalva, olvasva az eseteket, amiből a segítségkérő úgy kerül ki, hogy még a hitét is elveszti a „lehet jobb”-an, „lehet másképp”-ben, szégyenlem magam. Tudom, nem nekem kellene, de mégis. Mindenképpen szeretném kiemelni, hogy tisztában vagyok vele, hogy minden területen jelen vannak a jó és kevésbé jó szakemberek. Sőt azt is tudom, hogy nincs nálam a „Szent Grál”, nem is szeretném, ha nálam lenne. Egyszerűen csak nem értem.
Több hozzám fordulóról kiderül, hogy járt már családállításon, és hihetetlenül megdöbbennek azon, ahogy én dolgozom. Kérdés nélkül is mesélnek, és minden alkalommal igyekszem csendben meghallgatni, nem véleményezni, hiszen a módszer azért nincs levédetve, mert Hellinger élő rendszernek akarta meghagyni, hiszen mindenki más és más. Így az is egyértelmű, hogy nincs két egyforma állítás vezető. Ahogy két egyforma állítás sincs.
Viszont! Nézzük meg a családállítás alapelveit
Vannak alapelvek, nem is akármilyenek. Talán tudok adni némi támpontot azzal, ha írok róluk. Szeretném elmondani, hogy amennyire egyszerűnek tűnnek, annyira nem azok, és ez nem védekezés, hanem a valóság. Emberek vagyunk, mi segítők is, és a mezővel való közös munka komoly felelősséget, komoly felkészülést és még komolyabb hozzáállást, odafigyelést, éberséget igényel.
Ítélet nélküliség
vagyis bármilyen problémát tár is fel előttem a kliens bennem az ítélet leghalványabb szikrája sem jelenhet meg. Abban a pillanatban, ha akár szóval, akár feladattal ítéletet alkotok, már nem fogok tudni neki érdemben segítséget nyújtani. Ez azt is jelenti, hogy amennyiben a mező megmutat valamit, amiről korábban nem volt szó (pl. előző házasság vagy vetélés stb.), akkor azt ugyanezzel a megközelítéssel kell kezelni. Valamint azt is, hogy nem teszem függővé semmitől (kor, bőrszín, vallás, identitás stb.) a közös munkát.
Szándék nélküliség
Nekem ez volt a legnagyobb mumusom, ugyanis ez azt jelenti, hogy amikor egy állítást vezetek, még a segíteni akarás szándékát is félre kell tennem. Egyszerűen követnem kell a folyamatot, és éberen-nyíltan haladni a mezővel, addig a pontig, ahol az adott helyzetben minden képviselő azt jelzi vissza, hogy nyugvópontra jutott. (Erről lentebb később részletesebben is írok.)
Ide kapcsolódik szorosan, hogy ezzel a hozzáállással vissza is adom a felelősséget az állítást kérőnek, hiszen az ő életéért, sorsáért csak ő vállalhatja.
Szeretet nélküliség
Nem rajongok a megfogalmazásért, mert félreérthető, valójában azt jelenti, hogy mindenkinek egyforma helye van a lelkemben és nem teszek kivételt a résztvevők között. A csoport munka alatt nem kap senki több/kevesebb figyelmet.
Nézzük meg ezt kicsit hétköznapibb megközelítésből is. Annak idején mikor vizsgáztam a kompetencia határokról írtam, és a záró mondatom az volt, hogy igazából nem állítás vezetők vagyunk, hanem követők. Hatalmas különbség. Az én feladatom az, hogy „tartsam a teret” vagyis biztonságos közeget teremtsek a folyamatoknak, ahol nem csak, hogy megélhető, de fel is dolgozható a megjelenő probléma.
Néhány példa, amiből tudhatod, hogy másik segítő után érdemes nézned:
Eldönti még állítás előtt, hogy mi az oka a problémádnak. Vagyis nem a mező fogja megmutatni a valódi hátteret, hanem ő a tapasztalatai alapján kiragad egyet, ami akár lehet is, de nem biztos.
Állítás közben hagyja, hogy mindenki megállás nélkül tanácsokat osztogasson, ahelyett, hogy a testi érzetekre, átvillanó érzések tudatosítására hívná fel a szerepben lévők figyelmét.
Olyan személy családrendszerében kezd el dolgozni, aki nincs jelen.
Tisztában vagyok vele, hogy ezeket nehéz felismerni, és igényel egy fajta tapasztaltságot, de erre csak azt tudom mondani, hogy egy komolyabb elektronikai eszköznek is utána nézünk mielőtt megvásároljuk. Szóval igenis tessék olvasni mielőtt egy módszert ki szeretnénk próbálni, és ha van infó a segítőről, akkor róla is, vagy kérjünk véleményeket. Egy szó mint száz, becsüljük és tiszteljük meg magunkat is azzal, hogy átgondoltan választunk lélekszerelőt!
Fentebb utaltam arra, hogy egy állítás akkor ér véget, ha az összes képviselő nyugvópontra jutott. Ez nem jelent Hollywood-i végkifejletet. Ezért minden lehetőségemet meg szoktam ragadni arra, hogy elmondjam, hogy működik a családállítás. Többek között azért, mert a módszer logikus, nincs benne varázslat, és azért is, mert valahogy mindig elsikkad, hogy a segítséget kérőnek mit is kellene tudnia, és milyen „feladatai” vannak a folyamatban.
A családállítás egy folyamat! Ez a kulcsszó, ami rendszeresen elveszik.
Egy alkalommal a családállítás egyszerűen nem oldja meg az életedet. Amúgy egyetlen másik módszer sem, nincs ilyen. Fáj, nem fáj – ez az igazság. A problémáink, feladataink úgy néznek ki, mint egy hagyma, egymásra rétegződve, ahogy a hagyma rétegei is, és közben kapcsolódnak még körkörösen is. Gyakorlatilag a lehetetlennel egyenlő azt várni, hogy egyetlen alkalom, majd varázsütésre elrendez mindent, mert csak szépen sorban lehet haladni, egyik réteget, a másik után lebontogatni. Így ha engem kérdeznek, mindig azt mondom, hogy minden önismereti eszköz elköteleződést, döntést igényel. Természetesen egy alkalom is ad, de komoly, tartós változást nem fog hozni, maximum arra jó, hogy el tud dönteni, ez a te eszközöd vagy sem.
Mondom/Írom ezt úgy, hogy elkötelezetten hiszek a hivatásomban, ami nem csak a hivatásom, hanem az életem, a gondolkodásom meghatározója is egyben.
Tizenéve járok állításra, ma is, és ez a jövőben sem fog változni. És bár a mai napig elővesz a csoportok előtti napokban az a különös feszültség, ami miatt sokan végül el sem mennek – ezt nevezzük, úgy hogy a lélek készül, az ego meg köszöni, nem kéri a változást - , de ma már rég nem tart vissza. Az önismereti utat járva előbb utóbb mindenki eljut oda, hogy rádöbben, bődületes mennyiségű időt spórol meg magának, a szenvedésről nem is beszélve, ha segítséget kér. Előbb utóbb ráébredünk, hogy egyedül feloldani mintákat, hitrendszereket, tudattalanba süllyedt traumákat nem igazán lehet. Mondjuk ki, a legtöbbször egy élet is kevés rá.
A családállítás és a felelősség
Tehát, aki elindul az úton annak vállalnia kell önmagáért a felelősséget, és tisztában kell vele lennie, hogy ha valódi, tartós változásokat szeretne az életében, akkor az egy folyamat, egyértelműbben több állításon való részvétel, a részletek természetesen személyfüggők (nem jó általánosítani, de ilyenkor mindenki ugrál a fejemen, hogy na de mégis csak mondjak már egy számot, így mondok: 4-6, fontos!!! - havi egy állítás a megengedett! )
Újra és újra elolvasva a fenti sorokat, remélem, hogy adtam támpontokat ahhoz, hogy jól válassz segítőt (családállítót) és, hogy tudd mi vár rád egy ilyen úton. Bízom benne, hogy a lehető legtöbben a legjobb tudásuk szerint segítenek az embereknek, és felismerik, ha valamivel dolguk van, és változtatnak rajta, mert folyamatosan tanulni-fejlődni egy segítőnek kutya kötelessége, és a hivatásunk tisztelete , valamint a megfelelő alázat nélkül nem lehet a valósággal haladni.
